Miért versek?

Miért versek?

Kezdjük ott, hogy a gimnáziumban igazából nem szerettem a verseket. Konkrétan idegesítőnek találtam a lírát. Nem is értettem a lényegét: mi értelme van elmesélni valamit versben, amikor az csak ront a történetélményen. Nem láttam a szépséget benne, csak a teátrális túlzásokat, feleslegesen pátoszosnak, már-már giccsesnek tartottam az összeset. Igen, mindet ugyanolyannak tartottam, és bár ma már látom, ez a véleményformálás olyan volt, mintha minden filmre azt mondanám, hogy buta, vagy minden zenére, hogy fülbemászó.

Aztán a gimnázium után hat évvel újságíróként kezdtem el dolgozni. Pályatársaimmal szemben azonban én nem bölcsészettudományt hallgattam, de még csak kommunikációt sem. Nemzetközi tanulmányokat tanultam, ahol az államközi kapcsolatok működését elemztük, aztán lényegében ugyanezt tettem újságíróként. A cikkeimben eleinte kizárólag a szakmaiságra helyeztem a hangsúlyt, a célom az volt, hogy közérthetővé tegyem az olyan folyamatokat, mint például a hitelminősítő intézetek működései vagy a magyar biztonságpolitika sarokkövei. Később aztán megfelelő újságírói rutinnal már mindenféle témában publikáltam, és az egyre könnyedebb hangvételű cikkek esetében egyre fontosabb volt számomra, hogy választékosan és frappánsan fejezzem ki magam,. Felfedeztem a magyar nyelvet. Más szemmel kezdtem el olvasni a cikkeket, a regényeket, a prózát.

A címek nálam mindig különösen fontosak voltak, aránytalanul sokat gondolkodtam rajtuk. Imádtam ezt a műfajt: szélsőségesen rövid keretek között kifejezni minél többet. Ekkor már bátrabban nyúltam versekhez is olykor-olykor, hiszen a poémákban kevés szóval mondanak sokat. És a magyar líra valami egészen fantasztikus: gazdag, mély, sokszínű. Mintha a nyelvünk valahogy különösen alkalmas lenne arra, hogy rendkívül összetett érzéseket fogalmazhassunk meg egésezn tömören. Többrétegű mondandó mindössze néhány szóban – szerintem ilyen egy jó cím is.

Aztán később belefáradtam az újságírásba, de szerencsére pont ekkoriban ösztökélt Daniella, hogy csináljuk meg a Dióhéjat. Elkezdett kísérletezni a recepteken, ennek az alanyai pedig már a barátaink voltak. Két bátor lány odáig ment, hogy Dióhéjat rendelt a szeretteinek karácsonyra. Daniella elkészítette nekik, és fel is címkézte. Mivel kevés ideje volt, ezért nem igazán gondolkodott az ínyencségek fantázianevén – szó se róla, életében először pénzért pörkölt. Viszont amikor én megláttam a Nagyi kedvence és a Fahéjas varázslat neveket, az kiverte a biztosítékot nálam. Így nem lehet hívni azt, amit mi hoztunk létre! Ez gyalázat!

Megmondtam neki, hogy na ilyenek azok a fantázianevek, ahogyan biztosan nemfogják nevezni a mi termékeinket. Egy hónapig ötleteltem magamban, hogy mégis hogyan oldjam meg ezt a kérdést. Amit mi készítünk, arra ugyanis nincs szó, mert hogy nincs ilyen, más nem készít ilyen keverékeket, nemhogy Magyarországon, de a világon se nagyon. Ráadásul szerettem volna valahogy utalni benne a termék magyarságára, ugyanis büszke vagyok rá, hogy ez Magyarországon készül, mi magyarok találtuk ki, mi magunk fejlesztettük ki. De nem akartam erőltetni a népies irányt, hiszen ez nem egy népi étel (őseink nem fogyasztottak kesudiót, de talán még a nagyszüleink se).

Ahogy egyre jobban görcsöltem ezen a kérdésen, egyre kétségbeesettebbé váltam. Olyan nevet akartam adni, ami utal arra, hogy mi ízharmóniákat alkottunk, és nem pusztán véletlenszerűen összedobáltunk különböző alapanyagokat. Ízeink ráadásul igazán karakteresek, sokféle alapanyagból és sokféle fűszerből készülnek, ráadásul az egyes hozzávalók feldolgozása teljesen eltér (a gyümölcsök aszaltak, a magok pörköltek, a fűszerek őröltek, a csokoládé temperált, stb.). Már-már azt hittem, hogy ennyi mindent képtelenség néhány szóban leírni.

Aztán egyszer csak rájöttem. A 32-es buszon mentem hazafelé az irodából, és épp Csokonai Vitéz Mihály A reményhez c. verse járt a fejemben, mert az egyik szereplő utalt valami hasonlóra Grecsó Krisztián Mellettem elférsz c. könyvében.

„Bájoló lágy tillák,
Tarka képzetek!
Kedv, remények, Lillák,
Isten véletek!”

Imádom ezt a verset. Játékos, stílusos, egyszerre vidám és szomorú. És ezt a verset valamiért fejből tudom. És ahogy ízlelgettem ezt a részt, hogy „Bájoló lágy trillák”, egyszer csak elkezdtem úgy ízlelgetni, mintha egy lenne. Azt éreztem, hogy már majdnem jó, csak kéne valami, ami konkrétan ízre utal. Az aszalt szilvás-fehércsokis-fahéjas mandulás ínyencségünk ilyen lágy trilla, de nem bájoló, inkább őszies. És meg is volt: Őszies lágy trillák. 

A többi már – erős túlzással – történelem. Megtetszett, és Daniella is imádta. Hetekig versesköteteket bújtam, különösen a gimnáziumi szöveggyűjteményeket. Ez volt a munkám legjobb része, és a mai napig ez az. Mert a magyar versek gyönyörűek. Tudom, hogy nagyon kevés olyan alkalom van, amikor az ember le tud kapni egy verseskötetet a polcról, de minden kifogástól és élettapasztalattól függetlenül tényleg gyönyörűek. És ezért különösen jól esik a lelkemnek, hogy a Dióhéjjal egy kevés poétikát tudunk vinni az emberek hétköznapjaiba.

Mióta a versek által ihletett fantázianevekkel előrukkoltam, azóta félek attól, hogy valaki egyszer előáll, és azt kiáltja: mekkora bődületes ostobaság ez. A használatuk egyébként jogtiszta: a 70 évnél régebben elhunyt költők versei szabadon felhasználhatók. Nem minden költő tartozik ebbe a körbe azok közül, akinek a verseiből mi inspirációt merítettünk, de azok örökesivel beszéltem, és nem volt ellenvetésük.

Az indulás óta hozzám mindössze két negatív felhangú hozzászólás jutott el. Az egyik arra utalt, hogy hogyan inspirálhatott Juhász Gyula egy kesudiós nassolnivalót, amikor az ő korában még nem is volt ilyen Európában. Egyszerű a válasz: a költő nem az ínyencséget ihlette meg, hanem minket, amikor azt megalkottuk. A másik felvetés arra vonatkozott, hogy hogyan is lehetne magyar valami, ha az alapanyagok nem azok. Szerintem ez olyan, mint a svájci vagy a belga csokoládé, az olasz vagy a bécsi kávé – attól még, hogy a kakaó vagy a kávé nem helyben terem, a hozzáadott érték igenis helyi.

A két negatív komment mellé pedig több száz pozitív jutott. A mai napig mindenki dicséri és elismeri. A verseket igenis lehet szeretni, csak valahogy lázadó tiniként nem vagyunk rá fogékonyak, felnőttként pedig a rohanó életünkben nincs idő elmélyedni benne. És az a jó, hogy kiderült, aki ad a szellemére, ad az egészségére. Ha egyszóval kéne leírnom a mi vevőinket, ez lenne: igényes. De mégsem ez a remek árukapcsolás a legjobb, hanem az, hogy aki meglátja a versrészletet, örül neki. Mióta rákerült a csomagolásra az inspirációként felhasznált versrészlet, látom a vevők arcán azt az apró boldogságot, ami a fiatalságból ismerős szösszenet okoz neki. És ez többet ér minden rosszmájú hozzászólásnál.